RÁBA MVG konyha és önkiszolgáló étterem

A 2007 körül lebontott épület személyes bejárására sajnos már nem volt alkalmam, leírásánál elsősorban az építésztervező, Winkler Gábor 1978-ban írt cikkére [1] támaszkodom. A tervezés után nyolc év távlatából írt elemzés a szerző szándéka szerint is jó alkalom volt arra, hogy már következtetéseket is levonhatók legyenek, mennyire igazolta az idő az eredeti tervezői és beruházói szándékokat, szerkezeteket és anyagokat. Ma olvasva mi is „élőbb” képet kaphatunk egy olyan épület létrejöttéről és működéséről, amely mára már sajnos szintén egy, a korszak talán nem teljesen átgondoltan lebontott épületei közül.

A Magyar Vagon és Gépgyár (MVG) az egykori győri repülőtér területén a hatvanas évek végétől nagy fejlődésnek indult. Az használaton kívüli reptéri hangár átépítése után 1968-ra már állt a 28000 m2-es futóműgyártás csarnoka és tervezték a még nagyobbakat. Ezzel párhuzamosan zajlott az igazgatási- és kiszolgáló épületek tervezése is. A gyár a területre egész városközpontot akart építeni, amely egy tér köré szerveződött volna. A “lapos” gyárcsarnokokkal ellentétes oldalon egy függönyfalas magasház állt volna irodákkal Lőrincz József tervei alapján, de ez nem épült meg. Szintén az ő tervei alapján megépült viszont egy orvosi rendelő (ez még áll) és a tér egyik hosszoldalára négy szolgálati lakás, ezeket viszont az Audi terjeszkedése során lebontották. A lakóházak mellé készült el az önkiszolgáló étterem és konyha épülete. Az akkor alig harminc éves Winkler Gábor nevéhez 1969 és 1973 között több jelentős MVG beruházás tervezése is köthető, amelyek közül ma már lényegében egy sem áll. Ezek között különleges helyet foglal el az étterem és konyha épülete, amely nem pusztán ipari, hanem elsősorban egyfajta közösségi épület volt, bár látni fogjuk, szinte minden funkciója az ipari termelés célja alá rendelve — nem feltétlenül rossz értelemben. Esztétikai minőségében egyrészt erősen alkalmazkodik a korszak általános formavilágához, másrészt viszont éppen az egyébként legtöbbször sablonosan használt elemek ötletes alkalmazásával egyedi alkotássá tudott válni.

Az étterem épületét a már álló futóműgyártó és öntöde csarnokok mellé telepítették. Cél volt az is, hogy az itt majd újonnan kialakítandó igazgatási központtal egy építészeti (és talán “szociális”) egységet, találkozási pontot alkosson.

Alapelrendezése: a földszintet a főbejárat és kapcsolódó terei (ruhatár, mosdók stb.), valamint a konyha foglalta el. Az első emeleten kapott helyet az étterem a tálalóval. A földszint egyetlen megnyíló homlokzata a főbejárati oldal volt. A máshol az alsó rész zártságát adó, fehér kővel burkolt fal ide nem fordult át, hanem az oldalhomlokzatokkal párhuzamosan kicsit túl is futott az épület kontúrján, így (a lehetőségekhez mérten) hívogató, befogadó építészeti gesztussá tudott válni.

A földszinti tömör fal nem érte el az első emeleti padlófödém síkját, egy, az oldalhomlokzatokon végigfutó ablaksáv választotta el a 1,80 m-t konzolosan kiugró első emeleti tömegtől. Ez adta a homlokzatburkolatok anyag- és színbeli kontrasztja, valamint a konzolos kiugrás mellett az első emelet lebegő hatását. Ugyanakkor funkcionálisan is indokolható volt, hiszen úgy adott a konyha tereinek egyenletes természetes fényt, hogy a belső zárt falfelület használhatósága megmarad.

Az emeleti, éttermi tömeg homlokzatát a magas, körbefutó ablakszalag többritmusú alumínium nyílásosztása is egyedivé tette, de külön ki kell emelni az épület “büszkeségét”, a nyugatról behozott aranyszínű LUXALON fémburkolatot. A belső tere egyértelműen szervezve három részre tagolódott. A szintterület felét a 600 személy egyidejű leülésére méretezett éttermi fogyasztótér foglalta el. A tálaló volt középen, a dolgozók a földszinti előtérből induló lépcsőkön közvetlenül ide, az önkiszolgáló pultokhoz érkeztek meg, az étkezést és a tálca-visszaadást követően pedig a középső lépcsőn távozhattak, tehát a két útvonal nem keresztezte egymást. Az emelet nyugati oldalán két különterem volt, amelyekben a gyár a látogatóit és üzletfeleit láthatta vendégül. (Ez a praktikus megoldás az idők során a gyár méretének és jelentőségének növekedtével elégtelennek bizonyult, a nyolcvanas évek végén a kereskedelmi rendezvények és a vendégfogadás céljára megépült az MVG káptalandombi, előkelő konferencia-központja.)

Az épület egésze mesterséges szellőzéssel ellátott volt, és külön hőközpont kapcsolódott hozzá. Bár a két, nagyméretű gépészeti tér “kilógott” az egységes tömegből, az elhelyezésük miatt szinte mégis észrevétlenek maradtak. A metszeten jól látható, hogy a szellőzőgépház tömbje visszahúzott harmadik szintként ült az épület tetején, úgy hogy süllyesztett padlószintjének alsó síkja az első emeleti álmennyezet alsó síkjával egyezett meg. A különálló hőközpontot pedig egyszerűen részben a földbe süllyesztették, hogy ne bukjon ki a hátrafelé továbbfutó, és így a földszinti funkciókat összefogó fehér fal felett.

Az egész épület működési rendszerében megmutatkozik a funkciók olyan tudatos és a hatékonyságra kihegyezett rangsorolása, amely nem volt mindig feltétlenül jellemző egy szocialista óriásvállalatra. A beruházó abban is tudatosan és hosszú távon gondolkodott, hogy a tervezőktől ebben az esetben is „átlagon felüli” minőségű, időtálló anyagok, gépek és szerkezetek beépítését kérte, elsősorban a karbantartás és az amortizáció minimalizálása érdekében. Az étterem kapacitásának meg kellett felelnie a gyár szigorú, három-műszakos, a “nyugatot” idéző munkaszervezésének, így 600 fő egyidejű étkezésére, a konyhát pedig 1800 adag főzésére méretezték. A kétszintes elrendezés nem elsősorban az épület alapterületének leggazdaságosabb kihasználását és a háttérfunkció, a konyha leglogikusabb működését szolgálta, hiszen például a szintek között kellett az étel és az edények szállítását megoldani. A prioritás a célfunkció, a termelő munkások étkeztetésének minél gyorsabb és zavarmentesebb lebonyolítása volt, a fő tereket és közlekedési struktúrákat ez határozta meg. Továbbá olyan, a korban korántsem általános „apróságok” is megjelentek, mint a minden mosdókagyló mellé elhelyezett elektromos kézszárító, hogy még a kézmosás is minél gyorsabban, hatékonyabban történjen.

Winkler Gábor cikkéből az is kitűnik, hogy nyolc évvel az üzemeltetés után a megkerülhetetlen típusszerkezetekkel illetve a „nem-volt-más” alapon beépített elemekkel akadtak gondok. A cikk szerint pl. a konyhába az előírás szerint beépített recés metlachi padlóburkolat „nehezen tartható tisztán” ugyanakkor „nem eléggé csúszásgátló”, pedig tulajdonképpen ez a két gyakorlati funkciója lehet egy konyhai padlóburkolatnak… Továbbá az üzemeltető is a „típus alumínium ablakokra”, azok „helyenkénti beázásáról panaszkodik”.

Ezeken a hibákon kívül, úgy tűnik, a beruházó és az építésztervező is meg volt elégedve a ház működésével és az több évtizeden át szolgálta is a gyár dolgozóit. Sőt, a gyár vezetésének annyira megtetszett az épület, hogy a belvárostól keletre eső, egykori vagongyári területre is terveztettek egyet. Ez azonban már nem Winkler Gábor feladata volt (ő ekkoriban ment át a GYMS-megyei Tanácsi Tervezővállalathoz), Lőrincz József adaptálta az eredeti terveket. Ez a ház — bár üresen — de egyelőre még áll.

A RÁBA termelésének rendszerváltozás utáni csökkenésével és átszervezésével azonban az “eredeti” étterem és konyha is elvesztette eredeti funkcióját, újat viszont nem kapott. Bár akkoriban, 2007-ben éppen ennek kapcsán merült fel a városi építészek körében, hogy mi legyen a “nem feltétlenül szép”, de mégis jó minőségben álló és valamiféle indentitásképző erővel is rendelkező épületekkel, de ennek ellenére sem sikerült elkerülni a lebontást.

HG

[1]  dr. Winkler Gábor: A Magyar Vason és Gépgyár Futőműgyártás üzemi konyhája és étterme, Győr. in: Magyar Építőipar 1978. 4—5 szám.