Dávid Gyula 1960-ban komponálta a Szinfoniattát, aminek most III., Allegro tételét hallhattuk archív felvételről, a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekarának előadásában, Breitner Tamás vezényletével.
Hölgyeim és uraim, kedves egybegyűltek!
Tegyük a kezünket a szívünkre; ki ismeri ma Dávid Gyula nevét? Az 1913-ban született és 1977-ben elhunyt zeneszerző pályája sok szempontból analóg a Közös modern? kiállításon bemutatott építészekével: alkotott az ötvenes években elvárt szocialista realizmus historizáló eszközrendszerével, hogy aztán a hatvanas évektől fokozatosan visszatérhessen a két világháború közt Kodály Zoltán tanítványaként elsajátított, a magyar népzene alapjain álló modern formanyelvhez. Ha valaki Önök közül mégis felkapta a fejét a Dávid családnév hallatán, az nem véletlen: Dávid Gyula ifjabb Dávid Károly, a Ferihegyi repülőtér és a Népstadion építészének fivére volt.
Keveset tudunk ma a háború utáni évtizedek magyar zeneszerző kismestereiről, csakúgy, mint a korszak építészeiről. Egyre több zenész érzi azonban küldetésének, hogy repertoárjára tűzze az alig ismert komponisták műveit, és megismertesse őket a közönséggel. Hasonlóan bővül azon maroknyi építészettörténész köre is, akik elkötelezettek e félmúlt feltárásában, értékeinek felkutatásában és megismertetésben.
Úgy tűnik, túl vagyunk a 90-es évek mélypontján: a rendszerváltás utáni években senki nem akart tudomást venni arról, hogy az állami és tanácsi tervezőintézetek gyakran ellentmondásos világa mennyi értéket teremtett. Az ötvenes-hatvanas évek nagy generációja nyugdíjba ment vagy csendben visszavonult, a hetvenes-nyolcvanas években szárnyaikat bontogató ifjaknak pedig még túl közeli volt a széthulló tervezőintézeti világ tapasztalata, a sokszor hiábavaló küzdelem, hogy meghaladják az önmagát korrumpáló, a tömeges előregyártás sematizmusába fulladó későmodernt, és az alkotáshoz ekkorra alkalmatlanná vált, rugalmatlan intézményi kereteket. A tervezővállalati struktúra felbomlása fájdalmas és méltatlan volt, az utcai lomtalanításra lehordott tervtárak képe beleégett azoknak a retinájába, akik egész addigi életművüket látták füstbe menni.
Csak néhány Nagy Öreg próbálta a felszínen tartani az építésztársadalom figyelmét: Preisich Gábor bácsi a Pasaréti Építésztalálkozókon adta át tapasztalatait a fiataloknak, Borvendég Béla Pásztor Erika és Vargha Mihály Építészfórumával szövetkezve hozta létre a hiánypótló internetes adatbázist, a napjainkban épp végleg veszendőbe menő Architeca Hungaricát.
Az ezredfordulóra már eltűnőben volt a rendszerváltás eufóriája: kiderült, hogy a kis építészirodák, ha gazdaságilag el is egyensúlyoznak valahogy a gödör szélén, azt a hihetetlen szellemi sűrűséget, ami a nagy tervezővállalatok mester-tanítvány viszonyában létrejött, nem tudják reprodukálni. Egyre több építész fedezte fel újra a jelentőségét annak az induló szellemi tőkének, amit kezdő szakmagyakorlóként az akkor már leszálló ágban lévő tervezőintézetekben kapott mestereitől.
Megindult a még fellelhető archívumok felkutatása, mentése is. A Dobai János vezette Modern Ipari Építészetért Alapítvány, Winkler Barna a HAP Galériával, vagy a Lechner Tudásközpont elkötelezett munkatársai áldozatos, sziszifuszi munkájukkal az egykori tervezőintézeti terv- és dokumentumhagyaték egy jelentős részének biztosították és biztosítják a fennmaradását és megismerhetőségét.
Eltolódott a kutatói figyelem fókusza is: a korábban elsősorban a két világháború közti, klasszikus modernre fókuszáló szakemberek érdeklődése fokozatosan fordult a félmúltból lassan történelemmé nemesedő ötvenes-hatvanas évek irányába. A Magyar Építészeti Múzeum kollektívája Prakfalvi Endrével és Fehérvári Zoltánnal az élen, Ferkai András a MOME-n, Branczik Márta a Kiscelli Múzeumban vagy Simon Mariann, Vukoszávlyev Zorán, Kerékgyártó Béla, Körner Zsuzsa és Kissfazekas Kornélia a Műegyetemen olyan szellemi erőforrásokat állított a szocreál és a későmodern építészet, városépítészet vizsgálatának szolgálatába, amelyek a következő évtizedben meghozták az első jelentős eredményeket: publikációkat, könyveket, kiállításokat, sőt, az első műemlékké nyilvánított háború utáni épületeket is.
Főként az ő oktatói, iskolateremtő munkájuk nyitotta meg az utat a fiatal, már a kezdetektől a háború utáni építészet megismerését és megismertetését küldetésüknek tekintő kutatók előtt. Lehetetlen felsorolni azokat az ifjú építészet- és művészettörténészeket, akik akár hivatásszerűen, akár napi építészmunkájuk mellett lelkesedésből tárják fel a korszak történetét. Haba Péter, Wettstein Domonkos, Kovács Dániel, Lantos Edit, Keller Márkus, hogy csak az úttörőket említsük. Munkájuk sem marad már örökre a szűk szakma elefántcsonttornyába zárva: Zubreczky Dávid az Urbanista bloggal, vagy Vincze Miklós a 24.hu hasábjain sokat tesz azért, hogy a háború utáni építészet a mainstream média olvasóközönsége szemében is érdekessé, szexivé váljon.
A kutatók azonban nem juthatnak messzire, ha a magyar építészetet kiragadják nemzetközi kontextusából, és csupán elszigetelten, határainkon belül vizsgálják. Ezért igazán fontosak az olyan nemzetközi (kelet-közép-európai és tágabb) együttműködések, mint amilyen a magyar részről Szemerey Samu és a Kortárs Építészeti Központ által kurált, a Velencei Építészeti Biennálén is bemutatott Lifting the Curtain projekt, vagy a Paradigma Ariadné és Kovács Dániel által életre hívott, a posztszocialista országok kutatóinak fórumot biztosító Translations of Modernism konferenciasorozat. Ezekben a napokban mutatkozik be Prágában az Iconic ruins? című, a visegrádi országok 1945 és 1990 közötti építészetét tematikusan összehasonlító fotókiállítás is, ami az ígéretek szerint hamarosan Budapesten is látható lesz.
Van azonban egy kis bökkenő: miközben az elmúlt évtizedek eltökélt, áldozatos munkája eredményeképpen lassan kirajzolódik a nagyhírű, vezető, jellemzően budapesti tervezőintézetek története, alapkutatások, monográfiák mutatják be a KÖZTI, az IPARTERV, a VÁTI Balatoni Csoportja hatalmas hagyatékát, szinte semmilyen reflektorfény nem vetül az egykori vidéki tervezőintézetek örökségére.
Ez persze nem meglepő, ismerve a hazai építészet hagyományos főváros-központúságát. Elég, ha felcsapjuk bármelyik, a korban született szakfolyóiratot, építészeti albumot vagy monográfiát: a neves, budapesti tervezővállalatok sztárolt építészeinek munkái mellett csak elvétve találunk bennük a megyei tanácsi tervezővállalatoknál született házakat. A publikációk hangsúlyai, az ezek nyomán kialakuló szakmai ismertség és elismertség, valamint az építészeti díjak, elsősorban az Ybl Miklós-díj mintázata szépen kirajzolja, hogy Magyarországon annak volt valódi esélye bekerülni az építészeti elitbe, aki a fővárosi tervezőintézetek valamelyikében, azok Mesteriskolában oktató vezető építészei mellett szívhatták fel a tudást. Ez pedig öngerjesztő folyamattá vált: a tehetséges frissdiplomásokat már az egyetem kapujában elhalászták a fővárosi presztízsvállalatok, mesteriskolai helyekkel, jelentős feladatokkal és eredményeket garantáló kapcsolati tőkével kecsegtetve őket. Akit pedig tehetsége dacára – például politikai okokból – valamiért mégis vidékre osztott be az Elhelyező Bizottság, minden követ megmozgatott, hogy felkerülhessen a fővárosba, mert tisztában volt vele, hogy Győrből, Pécsről, Debrecenből vagy Szegedről elenyésző lesz az esélye, hogy a szakmai vérkeringés részévé válhasson.
Elolvasva a Jeney Lajos által szerkesztett hiánypótló kiadványban, “A magyar tervezőirodák történeté”-ben Magyar József és Palla Dénes megemlékezését a GYŐRITERV-ről, e rendkívül nehéz küzdelem tükröződik benne, amit egy vidéki tervezővállalatnak kellett folytatnia a minőségi szellemi munkaerő megszerzéséért. Érdemi lehetőséget leginkább az áldatlan lakáshelyzet rejtett magában, sok pályakezdő, családos építész még egy vidéki intézetbe is hajlandó volt elszegődni, ha szerettei feje fölött egy szolgálati lakás tetejét tudhatta.
Így, bár lassan és nehézkesen, de mégis olyan szellemi műhelyeket sikerült létrehozni a megyei tervezővállalatok egy részében, köztük Győrben is, amelyek jelentős épületekkel, településrészekkel gazdagították kezdetben szűkebb pátriájukat, később, megerősödve és gyakran specializálódva akár az egész országot, ne adj’ Isten exportmunkák keretében a harmadik világ fejlődő országait is. Mindezt a szakmai elit figyelmének perifériáján, mégis elkötelezetten és magas színvonalon.
Ezért különösen jelentős és hiánypótló, hogy Hartmann Gergely, aki családja által ezer szállal kötődik Győrhöz és környékéhez, évek óta tanulmányozza a város XX. századi építészetét. Sokáig építészirodai munkája mellett, munkaadója, Erő Zoltán támogatásával végezte kutatásait, Winkler Gábor és Kerékgyártó Béla inspirációi, iránymutatásai alapján. Ma már a MOME doktoranduszaként, Ferkai András témavezetése mellett mélyedhet el a győri modern és szocreál feltérképezésében. Eddigi kutatásainak eredményeit prezentálja a Modern Győr című egyedülálló blog és honlap, s a sorra megnyíló, több helyszínt végig turnézó kiállítások, amelyek jelentős mértékben köszönhetik létrejöttüket a Győr-Moson-Sopron Megyei Építész Kamara évek óta töretlen, elkötelezett támogatásának is.
Ez a munka példaértékű, mert rávilágít, hogy Budapest határain kívül is volt, van és lesz releváns építészet. Talán, ahogy a vidéki építészképző intézmények, köztük a győri, egyre jelentősebb szakmai műhellyé válnak, úgy fognak a saját gyökereiket is jelentő helyi építészet kutatása, dokumentálása és értékelése felé fordulni mind jelentősebb szellemi erőforrások bevetésével.
A Közös Modern? című kiállítás által prezentált győri kutatás az egyike az első jelentős vidéki kutatómunkáknak, de őszintén remélem, hogy még számos másik fogja követni, feltérképezve a CSOMITERV, a KELETTERV, a PÉCSITERV és társaik hatalmas hagyatékát.
Kérem, fogadják szeretettel!
Mészáros Ábel
Budapest, 2019. április 12.
moderngyor.com 