IBUSZ pavilon

Az épület a helyi és helyközi buszközlekedés és az idegenforgalom kiszolgálója volt 1938-tól a hatvanas évek végéig.

Megépülése leginkább az E5-ös európai út Magyarországra való visszahelyezésének köszönhető, mely jelentős (idegen)forgalom növekedést hozott a városba. Ez a transzeurópai folyosó vezetett Londontól Münchenen át Isztambulba (mai nyomvonala az M1-es és M5-ös autópálya), és akkoriban Győr számára komoly jelentőséggel bírt, hogy egy európai fővonal állomása lehet. [1]

Az épületben kapott helyet a győri idegenforgalmi iroda és az azt kiszolgáló néhány üzlet. Kb. 1970-ig üzemelt, ekkorra fejeződött be az új városközpont építése. Párhuzamosan megépült az új buszpályaudvar a vasútállomás mögött, így a pavilon funkcióját vesztette. A Baross (Lenin) híd és a Szent István (Tanácsköztársaság) út szélesítéséhez is kellett a hely, így 1972 körül lebontották. Az IBUSZ irodája átkerült a Rába Szálló új épületének földszintjére.

Építészeti kialakítás, működés:

A pavilont Lakatos Kálmán, Győr akkoriban talán legmeghatározóbb építésze tervezte. Több, ezt megelőző munkájában (Kultúrház, OTI Rendelőintézet;  ld. majd későbbi bejegyzések) is egyre inkább az modern építészeti formálás került nála előtérbe. A pavilon finom kialakítása már minden elemében a nemzetközi modernt idézi meg. Így válik a két világháború közötti korszak egyik legsikerültebb győri alkotásává, amely nagy üvegfelületeivel könnyedséget, pengeszerű, konzolosan körbefutó betonlemez-födémével eleganciát sugároz. Kis mérete egyfajta nagyvonalú dinamizmussal párosul, méltóképpen közlekedési funkciójához. Negyed köríves formálása szintén találó, hiszen mintha a két főút derékszögű találkozása között képezne átmenetet.

Hazai viszonylatban a budapesti Móricz Zsigmond Körtéri “gombának” a rokona mely 1943-ra készült el (5 évvel a győri után…). Hasonló íves, előreugró párkányú “gombaépületek” megtalálhatók a korabeli nyugat-európai építészetben is.

A további leírásához legjobb, ha a Tér és Forma korabeli leírását idézzük (Tér és Forma 1938/238-239. old.):

Az épület főhelyisége a fogadóterem, kb. 100 m2 alapterülettel, amelynek hátsó részében van az IBUSZ kiszolgáló asztala, a menetjegyiroda. A teremhez két oldalt toiletthelyiségek csatlakoznak, mosdók és öltözők s két üzlethelyiség, az egyik dohány, iparművészeti és fényképészeti cikkek árusítására, a másik a benzinkút irodájául szolgál.

Az épület hátsó fala téglából készült, a főforgalmi út felőli 34,5 m hosszú homlokzata megszakítás nélküli vasvázas üvegfal, melyben az alátámasztó szerkezetet 8 drb. betonnal megtöltött acélcsőoszlop képezi. A födém alsóbordás vasbetonlemez, a bordák a fogadóteremben fényezett faburkolatot kaptak, A mennyezetet 5 cm vastag kovaföldborítás védi a hőváltozásoktól. A tető vízelvezetése befelé történik, két a középtengelyben elhelyezett lefolyócsövön át. Az összes helyiségek gázzal fűthetők. A fogadóhelyiség összes bútora cseresznyefából készültek, a színes bútorzatok kézi szövésű erdélyi háziszőttes bútorszövetből.

Érdemes elgondolni, hogy a most már természetesnek tűnő szerkezeti kialakítás a maga korában meglehetősen progresszív volt. A nagy üvegfal, a penge vékony betonfödém, az acélcső oszlopokba öntött beton tartószerkezet még szokatlan és újszerű megoldás, főleg Magyarország vidéki építészetében. Általánosságban az épületszerkezetek modern fordulatát talán úgy lehet legjobban leírni, hogy egyre kevésbé “a” falról, “az” oszlopról, “a” födémről beszélünk, hanem inkább különböző szerkezetek, anyagok, részletek egyre változatosabb és egyre speciálisabb, célirányosabb összeépítéséről, egyre inkább azok méretezett épületfizikai teljesítménye alapján. Jelen esetben talán legárulkodóbb az épület födémének “hőszigetelése”, a kovaföldborítás, mely bár szinte nevetségesen kevés a mai épületfizikai követelményekhez képest, már egy olyan anyag-felhasználási irányt jelöl, ami később oda vezet, hogy az anyagokat méretezett teljesítményük alapján építjük össze.

Másik érdekesség megfigyelni a belső és a külső anyaghasználataiban lévő különbséget. Kívülről az épület elegánsnak és nagyvonalúnak, ugyanakkor funkcionálisnak mutatkozik az üveg, acél és beton felhasználásával. Belül azonban “fényezett faburkolat”, cseresznyefa bútorok és “kézi szövésű erdélyi háziszőttes bútorszövet” található, mely nagy kontrasztot képez a külső anyagaival. A Tér és Forma szerzője így ír:

[…] az épületet roppant könnyedség, nyíltság jellemzi, ragyog az üvegfelület fényében, s megtagad mindennemű rokonságot a ma elterjedt álromantikával, – dicséret illeti a tervezőt s az építtető várost is, amely nem kényszerítette tervezőjét arra, hogy a város közepére csárdát építsen azzal az indoklással, hogy a városban hívja fel az idegenek figyelmét arra, hogy van magyar falusi, paraszti építészet – amiről az idegen meggyőződhetett, míg a városba érkezett!

A dícsérő kritikával azonban mintha a belső fentebb említett kialakítása ellentétben állna. Fénykép híján nehéz eldönteni, hogy hogyan is nézett ki a bútorozás és a burkolat valójában. Mégiscsak megjelent-e az épület belsejében az a “magyar falusi” díszítés, melynek hiányát a szerző a külsőben annyira méltányolja, vagy pedig inkább egyfajta otthonosságot kívánt elérni a tervező a belső terek melegebb anyagokkal való kialakításával (ld. pl. Adolf Loos villái)?

Néhány szóval érdemes kitérni a helyre, ahol állt, hiszen ez a város két főútja kereszteződésének beépítetlen sarka. A hely kialakításában valamiképpen mindig tükröződött, sőt máig tükröződik az adott korszak “szelleme”. (A bejegyzés utáni képeken is követhetjük az eseményeket). 1910 körül a terület még az Állatvásártér része volt (ebből lett a mai Bisninger Park). A korabeli térképek jeleznek egy épületet ezen a helyen, amely azonban a terület parkosítása után már nem látható (1). Egy 1931-es képeslapon már egy kis kör alakú kerti pavilon áll ezen a helyen (2). 1938-ra felépült  az IBUSZ Pavilon (3). Ez ugyan egy “semleges” funkció, de tekinthető a modern kor közlekedés-centrikus, dinamikára épülő eszményi kivetülésének is. Az  1948-as politikai fordulat után hamar érzékelte a hatalom a hely “fontosságát”, az ötvenes évekre egy obeliszk került eléje (vörös) csillaggal a tetején, valamint innen szóltak a szónoklatok a május elsejei felvonulásokkor (4-5). Itt, a város központjában zajlottak az 1956-os forradalom főbb győri eseményei is (6). A hatvanas években az obeliszk már nem áll, de a pavilon még igen. A Vízügyi Palota (megyeháza) megépülésekor egy szobor kerül ide (7-8): a szocialista társadalom három képviselője (a munkás, az értelmiségi és a paraszt) tartja közös erővel a felszabadulás zászlaját. A terület a  szobor ledőlése, azaz rendszerváltozás után egy ideig parkosítva volt. Talán a legjobb emlékkel a győriek arra a pár évre emlékeznek vissza, amikor egy “politikailag semleges” virágórát alakítottak ki a volt pavilon helyén az ezredfordulón. Az új (és mostani) jobboldali önkormányzat 2006-os megválasztása után a virágok helyére hármas dombon álló kettős kereszt került.

HG

A Tér és Forma írása az épületről (Tér és Forma 1938/238-239. old.):

A pavilon megépülése előtt a terület parkosított volt.

Egy 1910 körüli képeslapon egy kis historizáló pavilon szerepel. (Fotó: képeslap)

A győri IBUSZ Pavilon nem sokkal elkészülte után. Pálmával. (Fotó: Tér és Forma)

Hófehér vakolat és üvegfelület. Lendületesen ívelt, merészen kiugró pengevékony vasbeton párkányzat. Háttérben a Rába Szálló. (Fotó: Tér és Forma)

Éjszaka is látványos. (Fotó: Tér és Forma)

Az épület alaprajza.

A város buszforgalma itt bonyolódott. Elég nagy zsúfoltság van. (Balra tovább van a pavilon.) (Fotó: képeslap)

A város legforgalmasabb kereszteződésében a közlekedést a megemelt bódéban ülő rendőr irányította a hatvanas években. (forrás: Régigyőr)

A város akkor legfontosabb közlekedési gócpontja. A kelet-nyugati és a délről érkező főutakat összegyűjtő Baross híd találkozása. Még csak kétszer egy sávon. A kép közepén, a bódéban a közlekedést irányító rendőr. (fotó: Győri Képeskönyv)

A pavilon elé az ötvenes években obeliszk épült vöröscsillaggal a tetején. Az épület a háttérben az ún. “hatemeletes”. Ugyanezen építész, Lakatos Kálmán 1950 körüli alkotása. Elég nagy a váltás… (Fotó: képeslap)

Május elsejei felvonulás és szónoklat. (fotó: Winkler-Kurcsis)

Tüntetés 1956-ban az épület körül. Az obeliszk kicsit megtépázva…

Nyugalmas hétköznapok. (fotó: Régigyőr)

Nyugalmas hétköznapok. (fotó: Régigyőr)

Nyugalmas hétköznapok télen. Szép kép… (fotó: Régigyőr)

Nyugalmas hétköznapok. (fotó: Régigyőr)

Az épület 1960 körül. Látható, hogy az ablakosztások ekkorra már fehér színt kaptak a korábbi sötét szín helyett. (fitó: Győr, Panoráma útikönyv)

A város új, korszerű főútja 1970 körül. (fotó: Régigyőr)

A városházával 1970 után, nem sokkal bontása előtt. (fotó: Régigyőr)

Az IBUSZ Pavilon nem sokkal lebontása előtt. Ekkor már funkció nélkül, már elkészült az új buszvégállomás. A kamionon látható felirat: Romania.(fotó: Fátay)

A bontás után a helyére egy kör alakzat közepén álló szobor került. (fotó: Győri Képeskönyv)

A szocialista társadalom három képviselője (a munkás, az értelmiségi és a paraszt) tartotta 1990-ig közös erővel a felszabadulás zászlaját. (fotó: Fátay)

[1] (A vasfüggöny létrejöttével az út Magyarországot megkerülve, Graz-on majd Jugoszlávián át jutott el Törökországba. Ez az út, az E5-ös a hetvenes években különleges hírhedt lett, amikor vendégmunkások milliói használták Németország és Törökország között. Elterjedt neve “Gastarbeitenroute” (vendégmunkások útja) volt. A kezelhetetlen közlekedési terhelés és az ebből fakadó balesetek, dugók, melyeket az autók rossz műszaki állapota és túlterheltsége csak fokozott, hosszú ideig komoly problémát jelentettek elsősorban Ausztriában és Jugoszláviában.)